A gerinc betegségeinek megértéséhez nagyon fontos az anatómiai alapok megértése, a feltétlenül szükséges részletek rövid áttekintése.

Ahhoz, hogy a gerincben létrejövő összetett, finom mozgások megvalósulhassanak, a csontos-porcos, ill. szalagokkal is rögzített egységek (szelvények), valamint az azokat mozgató izomcsoportok integritása, épsége szükséges. Bármely, az összetett, bonyolult rendszer valamely egységét érintő betegség megjelenése a harmónia megbomlásához, a struktúra – következményesen a funkció - megváltozásához, végső soron panaszokhoz vezethet.

A gerinc (columna vertebralis) a törzs csontos váza, mely felül a koponyához, alsó szakaszán a keresztcsonton keresztül a medencéhez ( a medenceövön keresztül végső soron az alsó végtagokhoz) kapcsolódik.

Nyaki, háti és ágyéki gerinc szakaszt különböztetünk meg, melyek – az élettaninak megfelelő esetben – kettős, előrefelé tekintő S alakú görbületet hoznak létre, az un. sagittalis síkban. A nyaki szakasz előrefelé domborodik, a háti hátrafelé, az ágyéki ismét előrefelé, a keresztcsont valamint a farok csigolyák ismét csak hátrafelé. Így alakul ki az emberre jellemző, az álló testhelyzethez idomuló kettős S alakú görbület. Az előre domborodó görbületeket lordosisok-nak, míg a hátrafelé domborodót kyphosisoknak nevezzük. Létezik egy igen finom - normális esetben alig észlelhető - oldalirányú görbület is, melynek jelentősége jelenlegi ismereteink szerint csekély.

A gerincoszlop 33-35 csigolyából áll (a keresztcsontot és farkcsontokat is ide sorolva), melyből valódi csigolyának 24 tekinthető, az utolsó 9-11 csigolya alakilag jelentősen eltér a többitől, ezért ezeket módosult, vagy álcsigolyának is szokták nevezni.

Jellemzően 7 nyaki, 12 háti, valamint 5 ágyéki csigolyáról beszélhetünk, melyek funkciójuknál és gerincoszlopon belüli elhelyezkedésüknél fogva eltérő alakúak, de rendelkeznek közös vonásokkal. A csigolyák legtömegesebb része a csigolya test, amelyet alsó és felső szélén az un. zárólemez határol. A csigolyatest állományát szivacsos csont alkotja, azonban a széli részeken kissé tömegesebb, kérgi csontállomány található. A zárólemez ugyancsak szivacsos jellegű, azonban külső, a porckorongok (később) felé tekintő részén vékony üvegporc fedi.
 

A csigolyatestek oldalsó részéről ered a csigolyaív, mely a csigolyatesttel együtt a csigolyalyukat határolja.
Az egymás fölött elhelyezkedő csigolyalyukak együttesen vesznek részt a gerinccsatorna kialakításában (ez utóbbi foglalja magában az idegi elemeket, melynek részletezésével nem foglalkozunk).

Fontos tudni, hogy a csigolyaívről számos nyúlvány is ered, melyek különböző funkciókkal bírnak. A párosával elhelyezkedő harántnyúlványok, a páratlan (részben élőben is tapintható) tövisnyúlványok, valamint az alsó és felső ízületi nyúlványok. Ez utóbbiak – melyek alul-felül ugyancsak párosával helyezkednek el (ilyen módon egy csigolyához 4 nyúlvány tartozik) alulról ill. felülről kapcsolják össze a szomszédos csigolyákat.

Annak megértéséhez, hogy az egyes gerincszakaszokon milyen mozgások valósulhatnak meg, fontos tudni, hogy a nyaki szakaszon a kapcsolódó ízületi nyúlványok által alkotott ízületek közel vízszintes (horizontalis) síkban helyezkednek el, a háti szakaszon homlok (frontalis) síkban, míg az ágyéki szakaszon sagittalis síkban.

A csigolyatestek között a porckorongok (discus intervertebralis) találhatók, melyek közvetlenül az egymással szomszédos csigolyákat kapcsolják össze. Az így létrejövő rostporcos összeköttetések (synchondrosis) igen fontosak a gerinc élettani mozgásainak fenntartásában. A porckorongok gyűrűszerű rostos porcállományból, valamint középen kocsonyás részből tevődnek össze. Az egészséges - megfelelő víztartalommal bíró - porckorongok komoly puffer („shock” elnyelő) szerepet töltenek be a gerinc vonatkozásában.

A gerinc szalagos összeköttetései közül kiemelendő a gerincszelvényeket elölről összekötő, a gerincoszlop elülső felszínén végigfutó szalag. (ligamentum longitudinale anterius). A gerinc kopásos, (degeneratív) megbetegedéseinél játszik majd lényeges szerepet, a gerincoszlopot hátulról (a gerinccsatornát elölről) határoló szalag, a ligamentum longitudinale posterius , mely a csigolyatestek mögött elhaladva a porckorongok hátsó felszínéhez is szorosan hozzátapad. A sárga szalag (ligamentum flavum) a csigolyaíveket köti össze, bár valójában nem egy szalagról van szó, hanem az egyes íveket összekötő, kisebb szalagok egységéről. A tövisnyúlványok felett hosszanti irányban a ligamentum supraspinale halad el.

A csontos, porcos és szalagos képletek mellett elengedhetetlen a gerincet mozgató izomzat alapszintű ismerete.

A gerinc két oldalán masszív, páros-köteges felépítésű izomállomány húzódik, mely a keresztcsont (sacrum) hátulsó felszínétől egészen a tarkótájékig terjed.

A csigolyanyúlványokon eredő, gyakorlatilag a gerincoszlop egyenesen tartását biztosító (neve is erre utal) izom a m.erector spinae, mely az izomrendszer felületesebb részét adja. Az oldalsó részen megkülönböztethető a m. iliocostalis, míg a belső oldalon a m. longissimus. Közvetlenül a csigolyanyúlványokhoz kapcsolódva, a transversospinalis izomcsoport található, mely az izomrostok lefutását tekintve inkább keresztben kapcsolja össze a csigolyákat az izomcsoport legmélyebb részét képezve.

Külön jelentőséggel bír a nyaki gerinchez kapcsolódó izomzat, hiszen a nyaki gerinc és a koponya kapcsolódása - érthető okokból - anatómiailag más jellegű izomműködést feltételez.Tekintettel a fej (koponya) mozgásainak bonyolult voltára, csak annyit érdemes sematikusan tudni, hogy két egymás felé fordított (és részben egymásba sugárzó) izomkúp harmonikus működése valósítja meg a koponya mozgásait. A kúpot alkotó izmok (felsorolás szerűen) a m. semispinalis cervicis, a m.splenius cervicis, ill. a mm.scaleni. A fordított izomkúp tagjai a m.semispinalis capitis, a m. splenius capitis, valamint a kisebb jelentőséggel bíró m. longissimus capitis.